20160205

Az utolsó bejegyzés

Kedves Olvasók!

A közepébe vágok. Bezárom a blogot. Nem úgy mint régen, hogy így abba-abba hagytam, csapkodtam kicsit, majd újrakezdtem. Nem. Ezúttal tényleg. Olyannyira, hogy ha beütitek: krizbo.com, egy másik oldal jelenik meg, egy másik "krizbo.com". Kicsit még félkész, de az, aminek látszik. Egy új blog.
Ne ijedjetek meg, a tartalmat innen nem törlöm, de már nem is akarom magammal vinni minden új bejegyzésem írásakor. 2007 márciusától 2016 februárjáig – ezzel együtt – 2184 poszt született. Amikor elkezdtem, magányos, hisztis, sokszor keserű tini voltam. Ennek már alig egy hónap múlva lesz 9 – !!!! – éve. Azóta igyekeztem hű maradni ehhez, és nem nagyon megváltozni, de szembe kell néznem azzal, hogy már nem vagyok annyira hisztis, tini meg pláne nem.
Erről itt és most nem szeretnék bővebben írni, de hamarosan mesélek róla, ezen a bizonyos új "krizbo.com"-on. 

Addig is sziasztok. Folytatás következik.

AZ ÚJ BLOG

ui.: ha úgy érzitek, ezzel kapcsolatban mondanátok nekem valamit, ne fogjátok vissza magatokat, írjatok:
info@krizbo.com

20151224

Áldott karácsonyt


Minden kedves ismerősömnek, ismerősöm ismerőseinek, családjuknak, növényeiknek, háziállataiknak valamit növényeik háziállatainak boldog karácsonyt kíván egy kupac Krizbai!

20151214

Nyűglődés, cím nélkül


Template nevek és a hozzájuk kapcsolódó template emberek. Rémisztően sokan vannak. Mint valami szar színdarab karton díszletei. Úgy érzem, egy nagy lélegzet után a víz alá dugtam a fejem, és még nem jöhetek fel. Az az érzésem, ezzel sokan vannak így. Halogatják-halogatják a felemelkedést, közben pedig, szinte észrevétlenül megfulladnak.

Igazából abban bízom, hogy attól, hogy mindennek tudatában vagyok, megvéd a megfulladástól. Meg abban is, hogy a rajzolás, mint valami oxigéncső, vigyáz rám, amíg lent vagyok. Csak nem szabad elfeledkeznem lélegezni a rajzon keresztül.

Nem szeretnék a létezésem margójára kerülni.

Ma azt kérdezte tőlem valaki, hogy a fenébe öntöm magamból ilyen mennyiségben, ekkora sebességgel a rajzokat, fotókat, információkat, meg egyáltalán, honnan ez a rengeteg kifejezni való? Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Ha tudnám, valószínűleg sokkal nyugodtabb lennék.

Mert tudjátok időnkén úgy érzem, hogy nem férek el a fejemben. Mintha apránként felszívódnék önmagamban. Eggyé válok valami más, a személyiségemnél, érzéseimnél és tudásomnál nagyobb entitással, ami szintén én vagyok.

Lépésről lépésre önmagammal olvadok össze, a rajzaimon keresztül pedig ez a még nagyobb „én“ kommunikál. Igyekszem értelmezni, de sokszor csak saját magam után futok. Próbálom kitalálni, hogy mit, miért mondok, és értelmet adni annak zavarosságnak, ami keresztülfolyik rajtam a tudatnak ebből az érthetetlen mélységéből.

Valahogy kifejezni, megosztani mindent…olyan érzés, mintha valami sokkal de sokkal nagyobb lenne a koponyámban: egy hatalmas, de szorosra összehajtogatott molinó, a felületén rengeteg rajzzal és felirattal, amiket csak úgy tudok elolvasni, ha fokozatosan kihajtogatom az egyes részeket, másokat pedig ezzel párhuzamosan összehajtok, hogy legyen elég mozgásterem.

Persze minden útközben talált érdekesek igyekeznék megosztani mindenkivel. Mert egyébként ha valahogy ki tudnám szedni a fejemből az egészet, be tudnám vele teríteni a fél világot. Közben pedig ez a hatalmas felület határtalan sebességgel nő a végtelenségig.

Értitek? Nagyon nyakatekert hasonlat, de hirtelen nem tudok jobbat kitalálni. Egyik nap egyébként rájöttem, hogy tudnám értelmesen elmagyarázni az univerzum végtelenségét. Jó mi?



Utálom, hogy van egy démonom, amit kordában kell tartanom. Utálom, mert minden nap, minden reggel elkezdődik ez a végtelennek tetsző gyötrődés, ami ébren tart, még az után is, hogy lecsukom a szemem éjszaka. Elég erős vagyok, szerencsére. Már évek óta nem okoztam magamnak komolyabb galibát: mindig én kerekedek felül.

Emlékeztek, régen, hogy volt? Dehogy emlékeztek. Csak a kicsapodó pára került fel a blogra. A titkok és a szégyenfoltok rejtve maradtak, sokszor még saját magam elől is. Valami ideológiába, önáltatásba csomagolva építettem a pokolba vezető lépcsőfokokat magam előtt.

Egyszer talán, mikor nagyon elegem lesz magamból, és igazán ki akarok cseszni a Krizboval, írok egy bejegyzést, amiben elmesélek mindent, amire nem vagyok büszke, és ami feloldatlanul maradt bennem. Részben szeretném, ha megutálnának miatta, de az a benyomásom, inkább cinkosom, mint bírám a világ. Ez a démonaimon persze nem változtat.

Mardos a bűntudat, belülről feszít egy erő, és úgy érzem hibát követek el, miközben tudom, hogy nem. Hiába na, állatok vagyunk, rabláncra vert eszelős szörnyek. Talán a korral jár: azzal, hogy idősebb vagyok, közelebb kerültem a harminchoz, ettől pedig az ördögöm is komiszabb és erősebb lett velem együtt.

Sokat gondolkodom azon, hogy végleg le kéne valahogy számolni ezzel, vagy épp hagyni a fenébe az ésszerűséget, és a magasabb rendű belátásokat, és hagyni, hogy az egész szétrobbanjon és felfalja a világot. Persze úgy se fogja. Nem hagyom neki. Félős vagyok. Felelős vagyok. Félek magamtól. Tele vagyok szörnyekkel.

20151204

Flashback: Albérletargia

"A következő hirdetés a várkerre szólt, szuper környék. A megbeszélt időpontra odamentünk. Csodaszép polgári lakás, remek buszközlekedés. Komolyan, annyira tetszett a hely kívülről,
hogy már fizettük is volna a kauciót, mielőtt elhappolja valaki. Mert amúgy így megy ez Sopronban.
Megjelenik az újság és úgy tíz perced van kivenni, annyian keresnek lakást. Szóval vártuk
a főbérlőt. Megérkezett az alacsony, kopaszodó, dülledt szemű férfi, aki azzal indított, hogy nem tartotta tiszteletben az intim szféránkat, az "arcunkba mászott" mikor beszélt és nem zavartatta magát, nyíltan megbámulta Melindát! Még néha rám is sandított vigyorogva. Tudjátok, mint férfi
a férfira. A lakáshoz valóban a szuper polgári lakáson keresztül kell menni, a mi "otthonunk"
a mögötte lévő udvarban lenne.
Tudom, hogy sokat túlzok mikor történeteket mesélek, de amit most írok egy kicsit sem mese.
Egy csernobili udvart képzeljetek el. Málladozó, vakolatlan téglafal, betört ablakok, leszakadt láncok
és rácsok mindenhol, kutya tetem a sárban. A lakás tulajdonképpen egy ebbe a balkáni helyzetbe vájt lyuk. Egy szoba, konyha. A "fürdő"az egy zuhanyfülke a konyhában. Felszakadt linóleum padló
és soha ki nem festett fal, meg két dohos szivacs (ágy). Mikor elmentünk, emberünk még azért megnézte magának Melindát még egyszer, biztos ami biztos. 45.000 Ft." • 2012 / 06 / 22 •

Talán akik hosszabb ideje követik a blogomat, emlékeznek: pár éve írtam két bejegyzést, – elsőmásodik – amiket "Albérletargia" címmel láttam el, és a hónapokig tartó, sikertelen lakáskereséssel kapcsolatos élményeimet dolgoztam fel bennük.
A fenti idézet a második felvonásból származik. Ebben egy várkerületi lakást, illetve inkább üreget látogattunk meg. Meghatározó élmény volt. 45+rezsiért adták akkor éppen.
Ma visszamentünk Krisztivel a helyszínre, és ha már ott voltunk, lefotóztuk a "lakást". Amint látható, , nem túloztam sokat. Megosztom veletek az ott készült képeket, ami segít abban, hogy átérezzétek
a váltás hirtelenségét. Íme:


Látjátok, mégis működik a dolog, laknak a házban, én meg senkit nem akarok el– vagy megítélni. Aki itt lakik, biztos jó okkal teszi. Csupán arra kívántam / kívánok rávilágítani ezzel a kis szösszenettel, hogy... Szóval igazából nem tudom mire akarok rávilágítani ezzel. Ilyen az élet: sok-sok fel nem tárt dimenzió halmaza. Na, talán erre akartam rávilágítani.
Befejezésül pedig néhány kép a kontextusról. Elnézést a képek minősége miatt, videót készítettem, de nem akartam azt feltenni: retusáltam kicsit – rendszám, házszám stb. Inkább dokumentumnak szánom most ezeket.

Mondjuk a #soprondarabokra nem fogom feltenni. :D Nem reprezentálja a város semmilyen szinten.




20151128

D50


Szerintem aránylag kevesen tudják, hogy a grafika később jött. Hamarabb kezdtem el fotózni, mint
a "rajzikálásomat" tervezőgrafikába transzformáljam. Az első önálló kiállításaim is inkább a fotóról szóltak, és érzésem szerint Szentendrén most is inkább fotósként gondol rám egy csomó ember. Talán a logópályázatos dolog - amiről írni fogok hamarosan - változtatott ezen valamicskét, nem tudom. 
Sőt, olyannyira inkább a fotózás volt az első lépés, hogy ezt a blogot, 2007-ben éppen a fényképező- gépem – egy most is működő Nikon D50 – megszerzése okán kezdtem. Eredetileg nem is Krizbo.com volt a neve, hanem csak simán "Photoblog", és egy Eszpee nevű photoblogger nyomán indítottam. Más idők jártak akkor: a telefonok még nem csináltak olyan szép képeket mint most. 

A fotózás Sopronba is magammal hoztam, de ahogy egyre többet tanultam a grafikáról, és egyre jobban beleástam magam a rajzba, úgy szorult egyre inkább háttérbe a fényképezés. Na nem mintha nem szeretnék fényképezni, vagy megutáltam volna. Egyszerűen csak inkább rajzoltam. No meg öregedni kezdett a felszerelésem is. Egyre többször akadt be a rekesz, egyre romosabbak lettek az objektívek, egyre jobban éreztem a CCD szenzor korlátait stb. Sajnos olyan vagyok, hogy lassanként elmegy a kedvem a munkától, ha az eszközeim nem az általam elvárt szinten működnek, új cuccokra pedig nem volt pénzem. 

Mostanában kezdek visszatalálni a fényképzéshez, éppen a telefonom segítségével. Az, hogy
a zsebemben lapuló telefon közel olyan képet csinál – Optimális Körülmények Között – mint a Nikon D50-em, az óriási fegyvertény. No azért még mindig nem olyat, mint azt a mellékelt ábra is mutatja. 

Leporoltam kicsit a fényképezőm és kattintottam párat. Egészen nosztalgikus volt, ahogy a fény átsütött a keresőn, szinte elvakítva, majd kattanás, 1/160-ad másodpercnyi sötétség, majd egy meglepően apró LCD kijelzőn egy meglepően szép kép. Teljesen elérzékenyültem tőle. Furcsán nosztalgikus lettem mostanság.

Megpróbálok rendszeresebben blogot vezetni. Szükségem lenne rá, azt hiszem. Az utóbbi, Kriszti nélkül töltött hónap megmutatta, hogy nem, egyáltalán nem szedtem össze magam és még mindig romokban van bennem egy csomó mindent. Olyasmik is, amikre nem is gondoltam. Kriszti közelsége, a szeretet jelenléte az életemben teljesen letompítja ezt a furcsa, belső fájdalmat, ami így csak valami ki nem mondott szorongásként tör néha a felszínre.
Aztán mikor ez a szeretet szakmai gyakorlaton van egy hónapig, előbugyog ez a furcsa massza és azon veszem észre magam, hogy szétfolyok, lehűlök, felforrok megint, hogy újra lehűljek, mint a vízalatti vulkánkitörések lávája. Nem gyógyultam meg teljesen, csak helyén tartom a szemetet. Ha még egy mókás hasonlatot akarnék keresni: olyan ez mint a fúziós erőművek belsejében a plazma, amit egy csavart – vagy nem csavart, ez típusfüggő – fánkban, elektromágnesek segítségével tartanak a helyén. 

Na, hát nagyjából ez van. Eredetileg a fotózásról akartam írni, aztán nem úgy lett.
Na de ez a blog már csak ilyen. Tudjátok: Firka-Fotó-Fröcsögés. :)